Bár a bútorgyártáshoz felhasznált anyagok manapság igen nagy változatosságot mutatnak, mégis évezredek óta a bútorok legelterjedtebb alapanyaga a fa. Napjainkban kevés a teljes tömör fából készült bútor, amelynek fa magas ára és az anyag sérülékenysége mellett, környezetvédelmi okai is vannak.
Annak idején azonban az asztalosok kizárólag élő fából készítették a bútorokat, tűlevelű és lombos fafajtákból, figyelembe véve a faanyag sajátosságát: a fajtáját, rajzát, színét, hajlékonyságát, hasadóképességét, fajsúlyát, zsugorodását, vetemedését.
A bútor formáját az anyagán kívül a szerszámhasználat és a készítési technika is meghatározza. Kezdetben, megfelelő munkaeszközök híján farönkből, égetéssel készítették a kezdetleges használati tárgyakat így például a szélesebb körben használatos vályúládákat is: a láda belsejét a kiégetett rész kikaparásával alakították ki.
Az asztalostechnika fejlődésének későbbi szakaszában már ácsolt szerkezetű, primitív szerkezeti felépítésű bútorok készülhettek. Már az ókori egyiptomiak által is ismert fűrész tökéletesítésével lehetővé vált a deszkalapok farönkből történő feldarabolása gépi úton. A különböző faragószerszámok, a gyalu, a fűrészmalom használata tette lehetővé a keretbetét-szerkezetes, már kimondottan asztalosbútorok gyártását a középkorban. A keretbetét-szerkezetes módszer lényege, hogy a vastagabb fából készült bútorkeretet, vékonyabb anyagból készült betétlapokkal töltötték ki. A 14. századtól a vaspántos megerősítés helyett már rendszeresen használták a fecskefarkkötést, faszögeteket, facsapokat, eresztékeket és a törés kiküszöbölésére alkalmazott kereszt-, heveder-, és fejelőléceket. A korai reneszánsz bútorművességében az intarziavágókés segítségével tömör fára rajzolták a mintát és a kivésett felületbe a mozaikszerűen összeillesztett, színes fadarabokat helyezték. Az intarzia fejlődésének a furnérvágó gép feltalálása adott nagy lökést a XVII. században. Ezután terjedt el széles körben a furnérozás, azaz amikor az olcsóbb alapfát drágább és nívósabb fával, furnérlappal borították, ebbe ágyazva az intarziát. Az intarziakészítő eljárások ekkortól finomodtak, illetve ágaztak tovább, a sakktábla intarzia, a réteges intarzia, a márvány, a féldrágakő, a tengeri teknőc páncél vagy éppen az ezüstlemez az intarzia berakásokhoz használt díszítőanyagok, illetve alkalmazási technikájuk sorát adta.
A bútordíszítő eljárások közül megemlítendő a szintén egyiptomi eredetű festés, mely módszerrel tulajdonképpen a szerkezeti felépítés hiányosságait fedték. A festett bútorkészítés központjának számító Itáliában a XIV. századtól a festék mellett gyakran használták az aranyfóliát, aranyfestéket, amelyet néha ezüsttel helyettesítettek. A lakkot, mint bevonó anyagot elsőként Indiában alkalmazták, a lakkfából csapolt, eredetileg fekete és vörös színű anyaghoz később arany- és ezüstport adtak, vagy a lakfelületre porrá zúzott gyöngyház, cink, illetve bronz szemcséket szórva adták meg a bútor végleges színét.
A bútorkészítésben ugyancsak jelentős szerepe volt a faesztergályozásnak, amelynek fénykora az olasz és németalföldi reneszánsz és barokk: ezzel az eljárással készültek például a baluszteres lábú asztalok.
Az asztalostechnika történetében egy egészen új módszerrel készültek a bécsi asztalosmester, Michael Thonet hajlított bútorai. Elkészítésük során a vékony furnérlapokra vágott fát enyvben kifőzte, majd formára összefogva ragasztotta, később pedig kidolgozta tömörfahajlítási technológiáját a bükkfa gőzölésével. A XX. században Thonet bútorai inspirálták Breuer Marcelt és Ludwig Mies van der Rohét, akiknek nevéhez a hajlított csőbútorok tervezése fűződik. Mindhárman már gépi tömeggyártásra terveztek, nem egyedi bútorokat állítottak elő, és ezzel egy új korszak, a design vette kezdetét.
forrás: Voit Pál (szerk.): Régiségek könyve, fotó: Wikimedia Commons / commons.wikimedia.org
Csővázas termékeinket itt tekintheti meg. Az említett tervezők inspirálta darabok közül az alábbiak webáruházunkból is megrendelhetők.
